"Az első szent király itt született, s azóta szent város ez: szent és gyámoltalan. Paphercegek, néha paraszti, néha királyi vér, akkomodálta vén csuzos lába alá, faragott tarka zsámolyul." (Babits Mihály)
Hajnalban nem kell órának keltenie, hogy felébredjek. A rossz alvások idejét élem, nem vagyok jól, nem találom a helyem. Lehetnék ezekben a napokban Londonban, de fájdalmas gondolatban időt utazni, mely megmérgezi a jelent. Így sportcipő, melegítő 4 órakor és nem a Wembley-t futom körbe szombaton, hanem Esztergomban köszönt a reggel.
Fáj nagyon, nem csak belül, de a lábam is, szalagsérülésem még mindig megkeseríti életem, de legalább most már tudok futni. Ebben a sötét időben legalább nem röhög rajtam senki, de ezzel is úgy vagyok, nevessetek, hisz tudom, csak az a lényeg: a végén ki nevet. …
Kovácsi lakótelep felől a város kora hajnalban is szerethető, mintha tavasz lenne. Madárcsicsergős tavaszi feelinget egyelőre nem zavarják a helyijáratok, a városrész teljesen kihalt. Ady Endre utca, kisutcák a Kossuth Lajos útra majd a Széchenyi tér. Óh, innen kifutnék csak vigyáznom kell, ki ne forduljon a bokám, a méregdrága mexikói kövek nem biztonságosak.
A Lőrinc utca sarkán fújok egyet, Babitsra gondolok és a Simor János utcai piac felé veszem az irányt, ahol már kezdődik az élet. Rendben lehetne ez az utca is magánpénzből, ha lett volna valós piacpályáztatás, és érdeke-akarata lett volna a múltban leragadt megélhetési képviselőknek a szép és a jó.
Szemem előtt a régi Esztergom. Mennyivel jobb lett volna akkor élni. Legszívesebben időt utaznék, és mindegy, hogy milyen korba, de ebből a hazug, szeretet nélküli, gonosz, embertelenből távoznék. Hátha ott jobb lenne, és lenne esélyem bármire.
Fáradt vagyok, belefáradt, de összeszorított fogakkal gyorsítom a tempót. A rám váró forró zuhanyra és a múltra gondolok időt utazva. Érzem, van bennem még erő, még akkor is, ha a lelkem meghalt. Megölték utolsó darabját, még akkor is, ha nem akarták. A rám ömlő zuhatag még egyszer eszembe juttatja Török Sophie kedvesének sorait:
"Jobb játék volt ez, nem ártott senkinek! S talán nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk örökké, mint e gyermekek, kik ostort kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe fogózva, és egymást lendítve diadallal!"
Kovács Géza
2014. január 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése