Esztergomi háztetők

Mikor a függönyt elhúztam, vakítóan sütött be nap, de sütött hiába volt reggel. Még nyár volt, de ott aludhattam mellette, félve engedtem be kérésére a fényt. A hajnali háztetők fölül a Bazilika kiemelkedett, nem lehetett megszámolni az összetört cserepeket a közeli háztetőkön vagy csak annak, aki tudott erősen erre koncentrálni. Nem akartuk, hiszen egymás megismerése is nagy feladat, mikor az előítéletek, beidegződések mérgezik a közös levegővételt. Akartál, szerettél volna és én ezt soha nem feledem. Hálás vagyok érte. Tudom, Te is köszönsz nekem valamit, reménykedek, hogy életed végéig a mostani egészséges állapot így marad.

A napokban beszélgettem egy özveggyel, ki helyre tette a önsajnáló, szenvedő fejemet, mikor elmesélte, mit élt meg haldokló férje mellett. A következőket mondta: „Kucu, Te vagy huligán?  Hidd el, az életben van sokkal nagyobb fájdalom, mint amit megélsz, hiszen él, akit szeretsz, szerettél.”

Folytatta, hogy veszítette el férjét és arra gondoltam, mennyire gyarló, önző és ostoba vagyok.

Boldognak kell lennem, hiszen van, él. Ráadásul őszinte mosolya- nélkülem van.  Mivel szeretem, csak hálát adhatok az Istennek, hogy fogja a kezét és annyit elértem:

ha akarja, vág az agya, mint a borotva, már meg tudja számolni az összetört cserepeket a közeli esztergomi háztetőkön.

…                                                                                        

Tudom, ez semmi, de olyan jó érzés.

Kovács Géza

2014. március 20.