(Mennyből a pokolba vagy fordítva című, ősszel megjelenő
könyvem utolsó bejegyzése.)
Annak ellenére, hogy sokat ittam, szembe vele, de szemét nem
keresve bevallottam: Jól döntöttél, mikor elhagytál, engem nem lehet szeretni,
mert nem vagyok jó. Nekem ez a sorsom.
…
Valami olyan érzés kerített hatalmába, amit megfogalmazni
nem lehet, de folytattam tovább, nem mellébeszélve:
Az előítéletek, a
beskatulyázás, az igaztalan bántás elválasztott minket és jól gondoltad, más,
tényleg más a szeretet nyelvünk. Nem néztem a szemébe, mert így is küzdök
minden órában, tudtam, ha lett volna benne bármilyen viszont érzés, megkeresett
volna és Ő néz a szemembe. Ha akarta volna…
Akkor nincsenek kifogások,
felépített magyarázatok, mert a mindent elsöprő érzések nem húznak elválasztó
falakat.
…
Azért sem néztem a szemébe, mert tudtam, ezt a kapcsolatot
csak én szerettem volna, Ő mást akart. Fájó és jó érzés, hogy megtalálta azt,
akit keresett, ilyen az élet. Nem az bánt, hogy boldog, hanem-nem értem miért
voltam kevés, mikor a szívem adtam?
…
Péntek éjjel, vagyis szombat reggel mikor hazafele tart az
ember előre néz. Nem is érti, hogy a múlt miképpen találkozhatod a jelennel, mi
ez a nagy zavarodottság az életében? A megmagyarázhatatlan minden-napodba mászik
bele, péntek éjjel- szombat reggel.
Mennyből a pokolba vagy fordítva. Veszed a telefonodat, és
utoljára szívből írsz:
Ne haragudjál rám. Szeretlek, de csak az számít, amit Te
érzel, Te akarsz. A tévedésed meg valahogy elviselem.
Kerülöm a szemed…
Vége.
Ahogy a könyvemnek is.
Kovács Géza
2014. április 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése