Holdvilágos, fehér úton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbúvik,
Ha jönnek a fehér úton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér úton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
(Ady Endre - A halál lovai)
A nyár vége óta, Anna sokadik könyvet olvasta. A szépirodalomba menekült, mert meg akart halni. Ahogy Paulo Coelho Veronikája. Tudatosan készült, eltervezte halálát. Szerzett altatót és kitűzte a dátumot. Mint Coelho könyvében. Búcsúleveleit mindenkinek megírta. Anna félt a haláltól, de az élettől nem. Boldog és vidám álmai voltak. A szerelem életét meghatározta, szeretett élni. A szíve a helyén, tudta feltámad még egyszer a magyar és minden úgy lesz, ahogy rég. Aztán jött váratlanul a vihar és a kéznyújtásnyira lévő álmokat egy pillanat alatt széttörte. Gerincével együtt. Megszakadt benne valami…
Nézte a plafont, ahogy Veronika Villetében. Hibázott, mert nem volt elég óvatos. Senki nem hitte el, hogy lábra áll, ő maga sem. Nyomorában, a legrosszabb pillanatban maradt magára. Elhagyták. Még ha meg is értette - mert beteg volt- nem csak magát okolta. Istenhez fordult fájdalmában, reményt csak Ő adhatott.
Most már élni akart, bizonyítani. Az elárulóinak. Ady Endre halál gondolatával foglalkozó versei már a múlté voltak. Keserűség volt a szívében. Nem félt a haláltól, de az élettől sem, de már nem kereste…
Írt. Versekben voltak érzései:
„Még van mit tennem,
Hattyúpehelyként lebegnem,
Szállnék ökörnyálban,
Vacogva nagykabátban,
Az idő nem számít,
Csak menjen és teljen.
Mindent elsöpörve
Szeressen újra a lelkem.”
Kovács Géza
2014. április 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése