Nincs rosszabb érzés, mikor valakit nagyon szeretsz, és mégsem
lehetsz vele. Nem azért, mert nem szeretnél, hanem, mert neki nem kellesz. Tehetetlenségedben kibaszottul szenvedsz.
Nem érted saját magad. Fáj minden, a levegővétel kín, mosolyogsz, de belül
valami öl…biztosan sorvadsz, fogy az erőd, hibát-hibára halmozol kétségbeesésedben.
Egyre fáradtabb vagy, aludnál, de nem tudsz. Nincs kedved inni sem (!), sőt,
semmihez sincs hangulatod (az ejakuláció és az ehhez vezető út sem jut az
eszedbe), magasról teszel azokra a dolgokra is, amik eddig életben tartottak. (
P-betűsök, futball, buli, oral sex, stb., stb., de az olvasás és írás sem
vigasztal…)
A munkádat elvégzed kötelességtudatból, itt vagy még a
Földön, de minden perc után tudod, hogy másik kegyetlen 60 másodperc következik,
ami után jön az és?...
Ölelésére gondolsz, amely kölcsönös volt. Ott volt a
szíve-lelke benne, most meg?
A legutolsó egyoldalú szeretet adásod agyadban, amiben
egyedül maradtál. Nem tudsz örülni annak sem, hogy megengedte: karjaiddal
átkaroljad. Eszedben az van: nem kellett kérni régen, jött magától, kölcsönös
volt a vágy. Nem volt kérdés az ölelés.
Most meg?
Tudod, örülni kellene. Ennyinek is, de nem vagy ilyen
egyszerű, ahogy a helyzet sem.
Ő hiánya öl…és?
Kit érdekel szenvedésed?
Csak magad tudod, hogy öl…és előtt az „el”, az Ő érdeke.
S’ ez a lefontosabb.
…
Kovács Géza
2016. október 16.
