"Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet" (Ernest Hemingway)
A varázslatos Dunakanyart nagyon szeretem. Esztergomtól pár kilométerre esik a Duna-Ipoly Nemzeti Park, és mégis hosszú évtizedeken keresztül csak nagy nehézségek árán tudtam megközelíteni, mert csonkán álltak a Mária-Valéria híd pillérei. Így Pilismarótnál, a szobi révvel lehetett átkelni, nem az egyszerű úton, Párkányon keresztül Letkés fele. Rengeteget vitt arra az elmúlt időben a szívem. De most nem erről akarok írni, hanem Ernest Hemingway után szabadon, a magyar öreg horgászról. Hogy a címben halászt írtam? Nem véletlenül.
Az „öregnek” minden őse hálózó ladikos halász volt Ipolytölgyesen, de az 50-es években családi ladikot államosították és bekényszeríttették apját a halászati termelőszövetkezetbe. Fizetést kapott és évente gumicsizmát, de elvették szabadságát. Nem foghatta a halat kénye-kedve szerint, ezért sokat volt a helyi ivóban.
Azért minden fortélyt átadott a fiának, aki 1965-től szintén halász lett, de szabadidejében sokat horgászott az Ipolyon. Minden örvényét, mélyedését ismerte a folyónak, szélillatból, a természet jeleiből tudta, hol lehet halat fogni. Mára megöregedett ő is, a családnélküli férfi a ’90-es évekbeli átalakulásoknak nagy vesztese lett, ahogy apja az ’50-es éveké. 1991-ben csődbe ment a tsz, innen ment 17 ezer forinttal nyugdíjba. Tudta, ez a sorsa, nem panaszkodott. Magyar volt az istenadta.
Napjainkban:
-Megaprítjuk a halakat, megmutatjuk a parasztoknak, hogy kell horgászni. A Mitsubishi Pajero terepjáró fékezett a falu határában. Két huszonéves aranyláncos, polikarbonátos márkás napszemüveget viselő, horgászni induló fiatalembert a hátsó ülésen két szőke, műkörmös cicababa kísérte. Harsány hangjukat az is meghallotta, aki nem akarta. Márkás horgászbotok, etetőanyagok kerültek elő. Az Adidas melegítősök pillanatok alatt beetettek. A lányok eközben matracot vettek elő, plédet terítettek le és az Árpád-hídnál vett Blikkbe vetették bele „okos” fejüket.
A település előtti folyókanyarulat kedvelt horgászhely volt, a halak minden fajtája fogható volt. Így áprilisi szombat reggel lévén már kint ültek a profik, akik tudatosan horgásztak. Majdnem minden szerencsét próbáló előtt volt már a vízben szák, ami azt jelentette, van kapás. De minden szem a két „menő” felé tapadt, tudták a horgászok, ezek nem kispályások. A százezer forintos rakósbotok, fonott zsinórok, francia epres távcsali nem sok jót sejtetett a halaknak. Az etetésre pillanatok alatt beálltak a keszegek, kárászok, így percenként fogták ki a 20-30 dkg-os, tenyérnyi nagyságú szálkásokat.
A szerényebb szereléssel horgászók is fogtak, de jóval ritkábban és kisebbeket. A két öntelt, nagyképű Heineken dobozosos sört bontott a hűtőládából, miközben a lányok naptejjel kenték be egymást. Hangoskodásukkal éreztették a macsók, ők a legnagyobbak. Egy félkilósnál az egyik lenézően hangosan, gesztikulálva megjegyezte, hogy mindenki lássa és hallja:
- Tenyérnyi…
Az öreg vas Csepel bicikli - hatalmas zajjal- csörgött a földút felől. A svájcisapkás, fekete gumicsizmás drótszamarat hajtó furcsán kerekezett a part fele. Látszott rajta, nem véletlen, hogy csak 10 órára sikerül kiérnie, a kocsma 6-kor nyitott. Jó sok kisfröccsöt megihatott az öreg, hiszen pénteken kapott nyugdíjat. A bicikli meglendült a lefelé lejtő dombon, elesett az öreg, a furcsán gyűrűzött nádbot és az óriásméretű merítőszák a horgász nejlonzacskójával együtt lerepült. Harsány nevetés kísérte furcsa megérkezését az öregnek, az aranyifjak nem rejtették véka alá a jókedvüket, mint a többi parton lévő.
- Mi van tata, sok volt a tejecske? - S még cifrább beszólások követték az öreg minden mozdulatát. Az öreg felállt, leporolta magát, összeszedte szerelését és illendően köszönt. A nevetés és cikizés tovább folytatódott. Élvezték a gyengébb megaláztatását a mai kor menői.
- Mit akar fogni ezzel a diótörővel? Vízilovat? - Egymás hátát csapkodta a két fiatal, aki egyre több halat fogott. Az öreg 40 méterre a sörözőktől, a nagy örvényeknél helyezkedett el. Kezét a vízbe mártotta, egy kis elszáradt levelet tépett le, amit tenyerében szétmorzsolt. Az enyhe szél felé tartotta, melynek irányát pontosan meghatározta. A nejlonzacskóból valamit a vízforgóba szórt - romlott májat - és elment a gazosba keresni valamit. Digitális fényképezőgép került elő, a lányokat uszították a szalonspicces fiúk az öreg megörökítésére. Az öreg nem törődött semmivel. Nádbotját, 60-as damilját, kézzel faragott óriásúszóját beengedte az örvénybe, két frissen szedett cserebogarat akasztott a kampónak látszó horogra. A mögé álló fényképező újgazdag fiatalok a combjukat csapkodták nevettükben, újra gúnyolták az öreget.
- Mindjárt jön a víziló, vagy a krokodil… Igyál inkább. - Az öreg nem válaszolt. Levette csizmáját és leheveredett a fűbe. Egy 4-5 kilós terméskövet rakott a „dióverőre”, azért a felkapó kart átemelte a 40 éves orsón. Ismerte a folyót, tudta, nem csak tenyérnyiek lakják. 11 órára teli fogták a szákot a pesti horgászok. Megmozdult a körbejáró úszója az öregnek, ezért felült.
Hirtelen eltűnt a kapásjelző és a terméskő leesett a botról, miközben vagy 40 méter zsinórt húzott le első rántásra a hal. Megkeményedett, ásástól örökké vízhólyagos kéz ragadta meg a háború előtti botot, befékezett az orsónak, tudta, meg kell állítani az ellenfelet. O alakba görbült a cikizett „dióverő”, negyedórás háború kezdődött. Fájt a tenyere, és játszadozó oroszlánokra gondolt a harc közben, mint Hemingway Santiagója. Egy nagy csoport vette ekkor már körbe, mindenki szurkolt az öregnek. A menők elkomorodtak, és megdöbbenve nézték az öreg küzdelmét. Az óriási harcsa 4-5 méterre a parttól megmutatta magát, feljött a víz tetejére, kb. két méter lehetett. Sokaknak elállt a lélegzete, az öreg arcáról semmi meglepőt nem lehetett leolvasni. Újabb 15 métert húzott még le a hal, de már fáradt. Újabb öt perc eltelte után az öreg begázolt a vízbe és két kézzel dobta ki az ipolyi óriást. Ekkor már segített mindenki.
A megdöbbent arcú emberek lemérték a halat: 32 kilót nyomott. Az öreg felkötötte a harcsát a bicikli vázára, és miután összeszedte szerelését, rövid időn belül elköszönt. A dombon tolta fel a halat, miközben lelassított mellette a Pajero, ahonnan még mindig fényképezték. Kiszóltak belőle az elkomorultak:
- Óriási ez a hal. Gratulálunk.
- Ez? Kicsi. - Meglepődtek a menők.
- Mi magának a nagy?
- 77’ben fogtam egy 73 kg-ost, 82-ben 65-kg-ost. 40-50 kg-ost rendszeresen fogok, évente. Ez tucat hal Ipolytölgyesen. Tenyérnyi.
Az aranyifjak irigyen és némán ültek Budapestig a kocsiban, még a magnót sem kapcsolták be egy kis techno zenére.
Kovács Géza
2014. január 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése